Le Route

Hajnali négykor keltünk, gyors szénhidrát reggeli, az utolsó simítások a bringákon, kulacs töltögetés energiaszeletek a zsebbe, és B'twin prototipus világítással felszerelve nekiindultunk a 270 kilométer teljesítésének. Azért 270, mert kicsit messzebbről indultunk, a szállás miatt, de ezt is csak a velodrómban tudtam meg úgy véletlenül, 10 kilóméter már nem oszt nem szoroz.
Nyolcan voltunk végül akik nekiindultunk, és amire a legbüszkébbek vagyunk, hogy mind a nyolcan meg is érkeztünk, öt francia, egy ausztrál, egy portugál, és egy baszkmagyar. Velünk tartottak még továbbá ketten két autóval, egy elöl egy hátul, illetve AnSo, egy nagyon aranyos francija lány, aki gyakorlatilag az egész napot az elöl lévő kocsi csomagtartójában töltötte, ugyanis minket fotózott/filmezett, és ráadásul végig mosolygott hozzá, pedíg a pavékon még kocsival menni sem kis megpróbáltatás.
Az első 100 kilóméter könnyedén ment, az éjszaka leple alatt suhantunk végig közép franciaországon, a nap szépen lassan kisütött, nagyon szép átlagot tekertünk, folyamatosan váltva egymást. A táj is mesés volt, olyan mint az alföld.
Aztán egyszer csak megérkeztünk, a legendás északra, vörös-téglával burkolt házakkal teli, koszos kis bányászfalvak, kacskaringós, néhol töredezett aszfalt, mindenhol köd, és hideg, de mindennek ellenére mosolygós emberek. Majd kezdődött a visszaszámlálás, 30 kilométer az első Pavé-ig, 20, 5, 2, ééés, megláttuk a horizonton az első macskaköves utat, jó benyomást keltett, gyönyörű volt. Na akkor kezdődött a pokol, elképzelhetetlenül ráz, de még annál is jobban, ráadásul könnyű erősségű volt, és van még belőle 26. A franciják húztak elöl, óriási tempót diktáltak, az első tíz pavén, harmincas átlagot jöttünk, de kellett is, mert ha lassan mész csak rosszabb. A dh-ból már ismerős volt az érzés, legalábbis az hogy a kormány ki akar szabadulni a kezed közül, de tartanod kell, még ha fáj is, annyira fáj, hogy utána nem bírod a markodat kinyitni, hogy levedd a kormányról. A pavékon viszont ehhez még párosulnak más dolgok is, a nyereg mint az ütvefúró csapkodja a fenekedet, a zsibbad és éget a pedáltól. Gondolkodsz pedig nem kellene, várod a végét pedig sosem jön el... Az első tíz pavé tűrhető volt, a többihez képest, a 14dik után két diónyi vízhólyag keletkezett a tenyeremen, onnantól kezdve már semmi sem számított, Kérdezték "Jól vagy?" mondtam hogy: "Nem!, de mit számít megyek veletek.". Aztán egyszer csak jött az ARENBERG, nagybetűvel a nevét, mert keményebb dolog a mint a világháború. Előtte szintén visszaszámoltunk, tehát a kellő hozzáállás megvolt, csodálatos erdő benne nyíl egyenes 2400 méter hosszú pavé, természetesen a végét sosem látod, az eleje lejt, pici emelkedő majd a vége sík, a szélén kordon, a kövek egymástól tíz centis egyenetlenséggel lettek leszórva, és a 10 százalékuk hiányzik, ennél keményebb erőkifejtés még nem volt az életemben, természetesen le is maradtam, szóval egyedül kellett teljesítsem, a vége volt a legjobb érzés természetesen. De megtanultam, hogy a világon nincs az ARENBERG-nél keményebb dolog, a kerékpársportban nincs hozzá fogható.
Az utolsó száz kilométeren, nagyon lassan telt az idő, kegyetlen szenvedés volt, mindenki tudta hogy most már úgyis mindegy, már megcsináljuk, azt is tudtuk, hogy nem lesz már se rosszabb se jobb. A legeslegutolsó két órára kísérők is jöttek Lille-ből. Szóval megcsináltuk, megérkeztünk, Rubaix-ba, beengedtek a velodrómba, megtettük a két kört, el is rontottam a sprintet, de sírni tudtam volna a boldogságtól, sőt most is ha visszagondolok, könnyes lesz a szemem, az ahogy tíz összekovácsolódott fixis előtt, 10 órányi szenvedés után a lemenő nap fényénél, kitárul a rubaix-i velodróm kapuja semmihez sem fogható, mindenki mosolyog, mindenki ugyanazt az eufóriát érzi, az emberek fotóznak videóznak, mi meg csak nevetünk, egyszerűen akármekkora szenvedés is de megéri. A Paris-Rubaix az észak pokla, és a velodróm a kerékpársport mennyországa.

Folyt köv.

Képek lesznek milliószám, egyenlőre érjétek be ezzel:

http://art2glis.com/