Aki nem emlékszik annak, gyorsan összefoglalom, a Gorbea vagy baszkul Gorbeia, Vizcaya legmagasabb hegye, és mivel a megye határon van egyben Álava legmagasabb hegye is (asszem). 1480 méter magas, nem nagy szám, sőt nem is az a meredek, a magasságának kb a kétharmadáig van tölgy erdő, onnan meg szépen elfogy a növényzet előbb pár bokor, majd még az se, a teteje teljesen kopár, és egyáltalán nem meredek. Több irányból lehet megközelíteni, és egy közepes nehézségű útvonalat választottam, Murua felől megy fel a hegyre, ott találhatók a hegy vízgyűjtői, úgy gondoltam ebben a hatalmas tenger felől fújó szélben ez a legjobb választás (ez be is jött egy darabon).
Reggel kilenc körül indultam innen kényelmesen, kicsit több mnit egy óra az út, odafele alig esett az eső, örültem neki mint majom a farkának. Egészen addig amíg meg nem érkeztem, ott olyan eső volt hogy az a pár hegymászó aki odáig eljutott nem akart kiszállni az autójából, nem tudom mire vártak. Felöltöztem vízállóba és neki is indultam, marha jól ment szentségeltem is az elején hogy túlöltöztem, melegem volt, meg hogy én hülye termoszban hoztam teát, majd meg sültem, de az ömlő esőben nem nagyon lehet vetkőzni, mindegy mentem tovább. Még az sem zavart hogy a GoreTex cipőm érezhetően elromlott, valamiért csak szívta magába a vizet, és mivel patakba sétáltam gyakorlatilag, ez nem volt túl előnyös, de, mondom, nem zavart. Gyönyörű erddőben mentem, ez napsütéses időben, mesébe illő hatalmas ős fák meg sziklafalak, tartott ez vagy másfél óráig amikor az első hófoltba botlottam, ott ki is bújtam az erdőből elfogytak a fák, elkezdtem nyomokat hagyni, mert mondták az öregek hogy a kopár részen nagyon könnyű eltévedni. Egyre nagyobb hó volt, én továbbra is az olvadó hólé patakjában sétáltam, cseppet kezdtem fázni, az eső átváltozott jégre és a szél elkezdett felélénkülni, de teljesen elviselhető volt, amig csak nem az ösvény (egy félig behavazott bakancsnyomot próbáltam követni) szóval ki nem bújt a domb mögül, na onnantól kezdve nem tudtam előre nézni, csak a nyomokat lestem, a kapucnit behúztam hogy csak a szemem látszódott ki, de így is csípett a jég, a szél meg akkora volt hogy neki kellett dőljek, fél órát bírtam benne, elértem egy elágazáshoz azt mondta "Csúcs 1km" leguggoltam a tövébe megittam egy teát, két teát, három teát, egy csokit. De nem tudtam már magamba erőt önteni, lábujjaim már csak a képzeletemben léteztek, a szél kis híján elrepített mumpic országba, a fényképezőt is majdnem kivette a kezemből, szal nem húzom meghiúsult a "csúcstámadás". Pedig ez egy nevetségesen könnyű hegy, és már kétszer kifogott rajtam, de nem adom fel, most már tudom, hogy kell felmenni, egy hajszál választott el. Amúgy ma egy ember volt fent a csúcson, bakancsba túrabottal, full téli szerkóban, és amikor leért nem tudott sokat mondani, annyit tudtam belőle kihúzni, hogy "sí".
Íme ahonnan visszafordultam:
Látjátok azt a nagy fekete nyilat, na ott adtam fel, beszarás milyen közel van:
Szerintem már sejtitek mit fogok csinálni jövő vasárnap.