Ott tartottunk ugye, hogy kiszereltem a termosztátot, rögtön megváltozott minden, alig akarta elérni a 90 fokot a motor, egy helyben, hegyen fel, mindenütt működött, tök nehezen tudtam elérni, hogy bekapcsoljon a hűtőventi, de bekapcsolt. Szóval ezen felbuzdulva, megrendeltem az új termosztátot, illetve egy zsír új hűtőt, mivel az meg a sok mosástól, forrástól, vízcserétől mindentől, egyre jobban eresztett, a végén már úgy parkoltam hogy kistálkát alátettem, mert maga alá vizelt. Ma jött meg a szajré, kicseréltem két óra alatt, mind a kettőt, futottam utána egy rövid kört, és semmi víz nem hagyta el a hűtőrendszert, abszolút biztató, de még nem szeretném elkiabálni.



Viszont, hogy átérezzétek milyen élvezet öreg autót szerelni, amikor kiszedtem a termosztátot, elment az elektromos ablak, a belső világítás, és a fordulatszám mérő. Két délutánt töltöttem a parton, mire kiméregettem, kikísérleteztem, hogy melyik földelésnél lehet a probléma, de azt is csak a tervrajzon találtam meg, magán az autón nem sikerült, pedíg darabokra szedtem a műszerfalat. No mindegy fél siker, viszont ahogy összeraktam a műszerfalat, úgy adódott, hogy a végén már a sebességmérő sem ment, pedíg az teljesen mechanikus, egyáltalán nem áram függő. Ma ahogy kibontottam a hűtőt meg a termosztátot, elég sok vezetéket ki kellett kötnöm: ventilátort, teljes gyújtást, dudákat, három hőérzékelőt, stb. valamit megmozgathattam, mert visszakaptam az ablakemelőt a belső világítást, illetve a fordulatszámlálót. Most már csak a sebességmérő van hátra. Az ugye világos, hogy ha nem nyúlok az műszerfalhoz, akkor most minden újra működne, de nem hagyom ennyiben, azt a földelést meg szeretném keresni, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem tuti.
A kép ott készült ahol autókázni szoktam, ide öt percre. Ritka uncsi egy hely... Ja; és igen, azok eukaliptusz fák!

És pedíg holnap:

Újabban projektekben gondolkodom, így egyszerűsítem le a teendőket. A Roibaix project-et azzal zárnám le, hogy hosszas hosszas levelezgetések közepette, Clément barátunk egyszer "Le Force Tranquille"-nek nevezett. Ez legyen mondjuk egy négyes, az nekem bőven elég.



Megígértem magamnak, hogy amint vége a roubaix-nak, nekiállok megcisnálni/megcsináltatani az autót, gondolom nem kell senkinek bemutatnom. Nem egy mai darab, van is sok nyűgje baja, de a nagyja csak lappangó apróság, ami ha jól számolom 2500 kilométer múlva fog kijönni rajta. De van egy valami, ami nem hagy nyugodni, ugyanis, ha benézem, akkor elég csúnyán járhatok vele.... Forr a vize!
Nem nagyon, csak úgy elvétve, hegynek fel, vagy használat után leállított motornál. Elmondom sorjában, hogy mik a tünetek és, hogy mire gondoltam már, hátha valaki tapasztaltabb mint én, és van ötlete:
-Narancssárga a hűtővize: ezt annak tudom be, hogy az utóbbi időben csak desztillált vízzel töltöttem után, ami azért rossz, mert se kenést nem ad a pumpának, se nem csökkenti a korróziót, szal szerintem az csak sima rozsda, már orvosoltam a problémát és lecseréltem fagyállóra. Meglátjuk hogy bebarnul-e.
-A termosztát lehet nem nyit: szerintem nyit az, felforraltam edényben, nincsen hőmérőm de nagyjából jónak tűnik, tapogattam a csöveket, és úgy tűnik hogy még mielőtt elkezdene bugyogni a forrástól nyit, persze nem tudom mi a jó. Ezért holnap kipróbálom, úgy hogy kiveszem a termosztátot úgy ahogy van. Ezzel egész egyszerűen el tudom dönteni, hogy termosztát-e vagy nem.
- A ventilátor nem kapcsol, ha rövidre zárom működik rendesen. A hőkapcsolóját lecseréltem, valahogyan mégsem akar kapcsolni. Vagyis kapcsol, tudjátok mikor, amikor felforrt, és kifutott a víz, és már hűl vissza, na akkor bezzeg kapcsol, de minek.
- Lyukas a radiátor, nagyon picikét lyukas, csak pár csepp ha jön ki, szerintem ez semmiképpen sem befolyásolja ennyire jelentősen.
- A pumpa. Feltételezem, hogy jó, arra már nincsen ötletem, hogy hogyan nézzem meg, de amikor forr, akkor alul felül, minden cső, illetve az egész radiátor egyenletesen, baromira forró. Gondolom, hogy kering rendesen. Elvileg ha a szíj hajtja rendesen akkor sok baja nem lehet.
- Hengerfej: Na azért nem mert, nem olajos a víz, és mert nem jön fel buborék, és azért igen, mert basszus már minden mást kizártunk.

Azért is írtam ezt most le, hogy ti is gondolkodhassatok rajta, még ha nem is értetek hozzá, de fizika szakkörre azért jártatok! Ugye?

Mondja már meg nekem valaki, hogy mi a különbség Magyarország és Franciaország között? de Őszintén. Én nem vágtam magam hanyatt, picit rendezettebb meg több pénzük van, illetve vannak olyan tájaik amik nekünk nincsenek, meg megőriztek pár műemléket és ennyi. A Francia alföld, ugyanolyan mint a magyar, az utak, a vasútállomások, mind baromira hasonlítanak. Párizs szutykosabb mint Budapest, ráadásul olyan szmog van, fájt benne bringázni (vagy az a nyeregtől fájt? na mindegy már nem emlékszem) nem tetszik. Ott az a sok gagyi műemlék amit már szinte unalmas, a torony tök kicsi azt hittem magasabb lesz, rengeteg az autó, az ember,tömeg van mindenhol, tökre túlzsúfolt. Ha nem muszáj én nem szívesen mennék vissza. De ezt csak Párizsról gondolom, az ország maga tetszik, azért is mert hasonlít a szülőföldemhez, azért is mert rendesek a vidékiek, kellemes nyugis, átmenet a mediterrán és a nyugat között, laza de kötött, hideg de meleg, csúnya de szép... Hatalmas a kontraszt a főváros és maga az ország között, számomra legalábbis, amilyen rosszul éreztem magam Párizsban olyan jól éreztem magam a "zord" északon. Szívesen megyek vissza, mert mindig sikerült az időt itt jól eltöltenem, és mindig meseszép élményekkel térek haza.



Csak pár tanulság a TGV-ről, mert iszonyat sokat bosszankodtam miatta. Sztrájkoltak ugyanis, "hogy a következő életükben, 10 barra fújt gumikkal keljen az Arenbergen fel alá tekerniük, cementes zsákkal a hátukon" - ezt kívánom, az összes kedves francia vasutasnak. Direkt az éjszakai vonatra vettem jegyet pedig nem akartam, mivel azon volt csak bringás kocsi a TGV-n ugye. Na pont az éjszakai vonat maradt ki, ami nem is gond, de a reggelin meg egyáltalán nem tolerálják a biciglit. Húsz percet késett a kedd reggeli TGV miattam, de nem engedtek felszállni, vennem kellett a diadalív melletti dekiben egy táskát a bicajnak, phöjjjj, úgy viszont már hozzám sem szóltak. Tanulság bringával utazni rövidtávon, simán, de hosszútávon csak táskában.
Másik dolog meg, hogy a vonatjegy nem olyan mint a repjegy, senki sem nézi, hogy az aki használja a jegyet ugyanaz a személy-e mint akinek a nevére szól, a vonalkód ami rajta van sem ugyanarra szolgál mint a repülőn, ebből értetődően, nem adnak ki második jegyet ha elhagyod, és nem tudsz a személyiddel, meg a foglalási kóddal, újabb jegyet nyomtatni. Ezzel nem gyűlt meg a bajom, mert vidéken próbáltam elintézni nem a városban, viszont rengeteg plusz munkát okoztam nekik, mondjuk nem az én hibám volt, hogy nem küldték ki időben a jegyet postán, az hogy későn vettem meg már inkább :-) Na, csak ezt tartsátok szem előtt, amúgy tényleg baromi gyors...

Itt véget is ér a beszámoló, sosem felejtem el, és ha tehetitek egyszer próbáljátok ki. Megyek vissza a hétköznapi életbe, és már töröm is az agyam a következő kalandon!!!!

Eszem ágában sem volt, irtó gyorsan hazautazni és munkába állni, ilyen élmények után, és hál istennek Mick az ausztrál, és Pedro a portugál, is így gondolták, egy Youth-Hostelben aludtunk, Lille-ben, hogy kicsit megismerjük, hétfőn bóklászgattunk ott kicsit, nagyon szép és nem kicsi város, felettébb nyugis is, roppant szimpatikus, kicsit olyan mint egy mezőváros. Ott található, továbbá a legeslegrégebbi deki, illetve itt van a bázisuk is, ott dolgoznak ugyanis a skacok, mind, akikkel találkoztunk, akikkel tekertünk, mint kiderült, mindegyikük, designer, tervező, trainer, vagy akármi, egytől egyig mind a deki központban dolgoznak. Faggattam is őket rendesen, kis betekintést kaptunk a profi kerékpáros életbe, illetve a kerékpáriparba. Sok dologgal lettem okosabb, ezt a kollégáimnak ne mondjátok, de még azon is gondolkodtam, hogy lehet átigazolok, a konkurenciához. Arról nem is beszélve, hogy immáron ismerem a fél központot.
Olyanokkról, faggattam Alexet, hogy milyen az Ag2R csapat szerelőivel utazni a TDF-en, vagy hogy hány vázat kap egy profi versenyző egy évre, vagy hogy azok mennyire spéciek, vagy, hogy mi egy designer feladata, mennyit utazik taiwanra, satöbbi, ha érdekel valakit, majd később leírom.
Hétfőn TGV-vel mentünk Párizsba, ahol Mick bérelt egy kissebb belvárosi pecót, öt hónapja van úton, és azóta nem talizott a barátnőjével, a Rubé utáni hetet szánta romantikus párizsi együttlétre, reméljük összejön neki. Világkörüli úton van szegény :-) óriási riszpekt. Ledobtuk a csomagokat, és elhúztunk, fixis városnézésre, megnéztük a legrégebbi bringa boltokat, ütköztünk pár fixissel, közben volt torony is, meg diadalív, de az egyikünket sem érdekelt túlságosan, Pöpecül eltöltöttük a napot.

Folyt köv.

Készen lettek végre a képek a nagy napról, nézzétek meg őket óriási!!!

Ott tartottam ugye, hogy 12 órát aludtunk, háh, délre voltunk piknikre hívva Willliam-ékhez, cseppet elkéstünk. Róla pár szót, ő maga tervező mérnök a B'Twin-nek, a felesége az Aptonia márkáért felelős, szinte hihetetlen, de szombaton, William, kijött az egyik pavé mellé, és egy hatalmas Barbecue pikniket rendezett nekünk, pont félúton, hogy feltöltsön minket egészséges energiával. Asszem még AnSo-nál is jobban belopta magát a szívembe. Vasárnapra a házához invitált minket egy ilyen tipikus angolos francijás, kajálásra, közben a versenyt néztük a tévében, fantasztikus helyen lakik az erdő szélén, a pavé mellett. Voltak ott angol, meg amerikai bringások, mindenki minket ünnepelt, hogy megcsináltuk, csodálatos volt. Beszélgettünk eszegettünk, iszogattunk, néztük a versenyt, megnéztük ahogy szenvednek az Arenberg-en, mert szenvedtek :-) aztán ahogy vége lett, mindenki felállt, és elmentünk, egy pavéhoz ami gyakorlatilag egy köpésre volt a házától, megnéztük ahogy elmennek a profik, majd beültünk a kocsiba, elébük mentünk és megnéztük még egyszer, L'Habre-nál, ami szintén egy nagyon híres pavé. Mondanom sem kell iszonyat gyorsak voltak. Aztán ahogy az utolsó versenyzők csordogáltak, megnéztük, a befutót, élőben, iPhone-on! Kérdem én, kinek volt ilyen rövid idő alatt ennyi csodálatos élményben része, életében? Egyszerűen feldolgozhatatlan, azért is írom le, hátha így kicsit lehiggadok. Akármiért is, számomra, bárhol vagyok a világon, a kerékpársport nyújtja a legeslegfergetegesebb élményeket. Ezen, Mick-kel egyet értettünk, és filozofáltunk is rajta, egyik este nagyon sokat. Nem tudom mi az, de van valami ami a bringásokat össze tartja, és ez egyszerűen csodálatos. A srácok gondoskodtak róla, hogy sose felejtsük, el azt hogy egyszer rászántuk magunkat arra hogy teljesítsük a Paris-Rubaix-t, nem ismertek minket mégis látatlanban úgy kiszolgáltak, mintha valami hercegek lennénk, teljes önzetlenséggel. Úgy érzem sosem tudom nekik meghálálni, örök barátokra tettem szert.

Folyt köv.

A sprint után, előkerültek a pezsgők, óriási fényképezőgép, lementek az utolsó energiaszeletek, már éreztünk, hogy testünk teljesen készen van, csak a bringákat támasztottuk, fáztunk, szomjasak voltunk, megpróbáltunk a lehető leggyorsabban összepakolni, és hazamenni zuhanyozni, szerettünk volna aludni is, de ugye ünnepelni kell, tehát Lille-be mentünk vacsorázni, kicsit készen voltam, de a többiek szintén. Amit az az 5-8000 kcal energiaszelet, zselé, és izotóniás ital művelt a bélrendszeremmel azt nem kívánom senkinek, hozzájött az enyhe láz is, ami már szinte normális. Azért jól éreztem magam a társasággal, éjfélkor ágyba is kerültünk, Alex-nél aludhattunk, nem kicsit mesés házában, de hát designer szegény, nem tehet ő róla, biztos vagyok benne hogy még a kutyát is a fal színéhez választotta. 12 órát szemrebbenés nélkül aludtunk, mi hárman a "külföldiek" úgymond, kicsit tovább együtt voltunk, csak Párizsban váltunk el, jó barátok lettünk nagyon. Hőemelkedésem még két napig volt, izomláz mindenütt, csukló- boka- térd- ízületek még mindig fájnak a seggem sebes, a tenyerem meg a talpam hólyagos, a bringának kutya baja, de ez meglepő volt, a többiek sem szenvedtek gyakorlatilag semmi technikai problémától. Öt defektünk volt összesen kettő még a pavék előtt, kettő az Arenbergen, illetve egy szegény srác defektelt rögtön a velodróm bejáratánál. Azt mondhatom, hogy elég jól fel voltunk készülve, illetve elég jól fel voltunk készítve, mert mindez Alex érdeme, hatalmasat tett, mindent iszonyat precízen megtervezett. Elöl hátul kísérő autók volt, a forgalommal nem kellett küzdenünk, az utat sosem kerestük, mert mindig tudták, ha éhesek szomjasak voltunk, volt elegendő kalória, és mindig elérhető volt, láncot tudtunk olajozni menet közben, annyira pöpec volt. Ha az ember csak úgy fogja magát és odamegy, helyiek nélkül, akkor könnyen kudarcba fulladhat a dolog, így volt ez az előző fixis expedícióval is, volt ugyanis egy csapat akik megpróbálták, volt hatalmas propaganda, volt sok szponzor, még helikoptert is béreltek filmezéshez, de mint kiderült két napba tellett, mire Rubaix-ba értek, sokszor eltévedtek, sőt a végén le is vágták, hogy még világosban odaérjenek. Nem mindegy ám, mi vagyunk ugyanis az első modern kori fixisek, akik együltőben teljesítették a Paris-Rubaix- távját fék és váltó nélkül! Ez mindenképp tiszteletet érdemel, amit meg is kaptunk, úgy, hogy csak úgy néztünk, a minap Párizsban, gondoltuk megnézzük a híres neves Cyclope fixis boltot, amikor bementünk, rögtön összesúgtak "itt vannak a fixisek akit megcsinálták a parirubét a minap..." kedvezményt is kaptunk meg minden, de hogy hogyan ismertek meg az számomra örökre rejtély marad. Híresek vagyunk, na.

Folyt köv.

Találhattok még képeket a Mick blogján is: http://ifeellikealittlekid.wordpress.com/

Hajnali négykor keltünk, gyors szénhidrát reggeli, az utolsó simítások a bringákon, kulacs töltögetés energiaszeletek a zsebbe, és B'twin prototipus világítással felszerelve nekiindultunk a 270 kilométer teljesítésének. Azért 270, mert kicsit messzebbről indultunk, a szállás miatt, de ezt is csak a velodrómban tudtam meg úgy véletlenül, 10 kilóméter már nem oszt nem szoroz.
Nyolcan voltunk végül akik nekiindultunk, és amire a legbüszkébbek vagyunk, hogy mind a nyolcan meg is érkeztünk, öt francia, egy ausztrál, egy portugál, és egy baszkmagyar. Velünk tartottak még továbbá ketten két autóval, egy elöl egy hátul, illetve AnSo, egy nagyon aranyos francija lány, aki gyakorlatilag az egész napot az elöl lévő kocsi csomagtartójában töltötte, ugyanis minket fotózott/filmezett, és ráadásul végig mosolygott hozzá, pedíg a pavékon még kocsival menni sem kis megpróbáltatás.
Az első 100 kilóméter könnyedén ment, az éjszaka leple alatt suhantunk végig közép franciaországon, a nap szépen lassan kisütött, nagyon szép átlagot tekertünk, folyamatosan váltva egymást. A táj is mesés volt, olyan mint az alföld.
Aztán egyszer csak megérkeztünk, a legendás északra, vörös-téglával burkolt házakkal teli, koszos kis bányászfalvak, kacskaringós, néhol töredezett aszfalt, mindenhol köd, és hideg, de mindennek ellenére mosolygós emberek. Majd kezdődött a visszaszámlálás, 30 kilométer az első Pavé-ig, 20, 5, 2, ééés, megláttuk a horizonton az első macskaköves utat, jó benyomást keltett, gyönyörű volt. Na akkor kezdődött a pokol, elképzelhetetlenül ráz, de még annál is jobban, ráadásul könnyű erősségű volt, és van még belőle 26. A franciják húztak elöl, óriási tempót diktáltak, az első tíz pavén, harmincas átlagot jöttünk, de kellett is, mert ha lassan mész csak rosszabb. A dh-ból már ismerős volt az érzés, legalábbis az hogy a kormány ki akar szabadulni a kezed közül, de tartanod kell, még ha fáj is, annyira fáj, hogy utána nem bírod a markodat kinyitni, hogy levedd a kormányról. A pavékon viszont ehhez még párosulnak más dolgok is, a nyereg mint az ütvefúró csapkodja a fenekedet, a zsibbad és éget a pedáltól. Gondolkodsz pedig nem kellene, várod a végét pedig sosem jön el... Az első tíz pavé tűrhető volt, a többihez képest, a 14dik után két diónyi vízhólyag keletkezett a tenyeremen, onnantól kezdve már semmi sem számított, Kérdezték "Jól vagy?" mondtam hogy: "Nem!, de mit számít megyek veletek.". Aztán egyszer csak jött az ARENBERG, nagybetűvel a nevét, mert keményebb dolog a mint a világháború. Előtte szintén visszaszámoltunk, tehát a kellő hozzáállás megvolt, csodálatos erdő benne nyíl egyenes 2400 méter hosszú pavé, természetesen a végét sosem látod, az eleje lejt, pici emelkedő majd a vége sík, a szélén kordon, a kövek egymástól tíz centis egyenetlenséggel lettek leszórva, és a 10 százalékuk hiányzik, ennél keményebb erőkifejtés még nem volt az életemben, természetesen le is maradtam, szóval egyedül kellett teljesítsem, a vége volt a legjobb érzés természetesen. De megtanultam, hogy a világon nincs az ARENBERG-nél keményebb dolog, a kerékpársportban nincs hozzá fogható.
Az utolsó száz kilométeren, nagyon lassan telt az idő, kegyetlen szenvedés volt, mindenki tudta hogy most már úgyis mindegy, már megcsináljuk, azt is tudtuk, hogy nem lesz már se rosszabb se jobb. A legeslegutolsó két órára kísérők is jöttek Lille-ből. Szóval megcsináltuk, megérkeztünk, Rubaix-ba, beengedtek a velodrómba, megtettük a két kört, el is rontottam a sprintet, de sírni tudtam volna a boldogságtól, sőt most is ha visszagondolok, könnyes lesz a szemem, az ahogy tíz összekovácsolódott fixis előtt, 10 órányi szenvedés után a lemenő nap fényénél, kitárul a rubaix-i velodróm kapuja semmihez sem fogható, mindenki mosolyog, mindenki ugyanazt az eufóriát érzi, az emberek fotóznak videóznak, mi meg csak nevetünk, egyszerűen akármekkora szenvedés is de megéri. A Paris-Rubaix az észak pokla, és a velodróm a kerékpársport mennyországa.

Folyt köv.

Képek lesznek milliószám, egyenlőre érjétek be ezzel:

http://art2glis.com/

Amint megérkeztem Párizsba, csekkoltam a térképet, és mentem is ét az északi pályaudvarra, amilyen gyorsan csak tudtam, nem figyeltem se toronyra se louvre-ra se notredame-ra, csak tekertem mint a gép, mert nem voltam tisztában a távolságokkal. A pályaudvaron találkoztam, az első vállalkozó szellemű fixissel, Pedroval, aki Lisszabonból jött, neki sem ment teljesen zökkenőmentesen az út, mert a 25 éves renaultja, éppen francijaországba érve robbant le. Lényeg hogy megérkeztünk a starthelyhez. Ott már majdnem mindenki ott volt, csak a lengyel riderek hiányoztak, (akik a katasztrófa miatt később sem jöttek már sajna) elfoglaltuk a szállást, és elmentünk a helyi fixisekkel a belvárosba, ők ugyan nem csinálták velünk a túrát de mivel egy kasztba tartozunk úgymond vendégül láttak kicsiny városukban, kicsit iszogattunk, kólát!! természetesen, aztán hatalmas vacsora rengeteg tésztával, majd úgy éjfélre be is kerültünk az ágyba. Nem túl tanácsos ekkora teljesítmény előtt 4 órát aludni, de így utólag belegondolva, annyira nem volt para.

Folyt köv.

Megérkeztem haza, viszont közben ám szépen írogattam az élményeket, most hogy van internet, teszegetem fel szépen lassan, élvezzétek! Szóval, pénteken...

...nagy nehezen megérkeztem Párizsban, egy ideig egész olajozottan ment. Hondarribiába simán eljutottam, Maitane családja teletömött friss (aznap éjjel halászott) hallal, megnéztük a halászokat ahogy majdnem kihajóznak, de a végén mégsem, mert a francija hatóságoktól nem kaptak engedélyt halászatra. Érdekes volt, ahogy mind mentek ki a kikötőbe, vittek sok kaját, egész nap aludtak, hogy tudjanak éjjel dolgozni, majd miután megkapták a hírt, próbálták hasznosan eltölteni az időt majd szépen lassan hazaszálingóztak. Estefelé a helyi evezős csapat edzését sikerült végignézni , majd átkeltünk a határon Hendaya-ba, ahol viszont rossz hírrel fogadtak: "vasutas sztrájk", óóóó teljesen hidegvérrel vettem, bárcsak a bicózásra lennék ennyire felkészülve, mint egy vasutassztrájkra. Végül az egyik TGV-ben aludtunk az állomáson, a reggeli vonat már menetrend szerűen ment úgyhogy frankón megérkeztem Párizsba. Ahol így semmi időm nem maradt bámészkodni. Ráadásul a Tóbiásért is meg kellett vívnom a francia kalauzokkal, mert a bicót csak az éjszakai vonaton lehetett szállítani, a nappalin már nem volt bicajos kocsi. Muszáj volt szétszedjem (2perc) és a klipsz szíjakkal összekötözzem, hogy azt mondhassam "ez nem ám kerékpár, ez a csomagom!".

Folyt köv.

Hát nem nagyon volt internetem, meg időm sem írni. most sincsen sok. A képen a mai nap vesztese Tom Boonen, ugyanis nem nyert. De nem ez a lényeg hanem, hogy mi volt tegnap! Óriási volt, hatalmas volt, igazság szerint aki nem próbálta sosem tudja meg, ez maga a pokol. A legjobb hasonlat amit hallottam, az hogy helikopterről leszórtak pár követ és azt mondták rá, nesztek pari-rubé, Thököly út ehhez képest sima, olyan szinten egyenetlenek azok a kövek hogy hihetetlen, a kormány öt centis kilengéssel ugrál a kezedben, a markolat olyan mintha egy ráspolyt szorítanál tiszta erővel, a nyereg öl, fáj zsibbad dörzsöl tör, minden amit csak lehet (nem is tudom minek pazaroltam az időt a nyeregválasztással, semmi más nem számít csak hogy erős legyen, a pavékon nincsen kényelmes nyereg) a pedál égeti és iszonyat erővel csapkodja a talpadat, és mindehhez teljes bedobással kell sprintelned, mert ha nem vagy elég gyors csak rosszabb, mindegyik pavét egy sprintnek kell felfogni, a köztük lévő szakaszokon pihened ki magad. Azért beszélek pavékról mert ez volt lényeg, a legnehezebb. Könnyedén letekerek 260 kilométert fixivel ilyen terepen, ilyen csapatban meg pláne, csodálatos csapat volt, de az hogy a táv egy ötöde közlekedésre alkalmatlan, sosincsvége pavékból áll, az akármilyen bringával csinálod kegyetlen. De mosolyogtunk hozzá, nem tudom miért de mindenki vidám volt, néha sírni tudtam volna az örömtől menet közben, amikor a velodrómba értünk, meg egészen kicsi választott el tőle.

Avagy újra együtt a régi csapat, a bringa, a hálózsákom, meg én. Holnap irány Párizs. Hagytam bőven időt az utazásra, reggel indulok, a Francia határig baszk vonattal megyek, ott elidőzöm, majd az éjszakai TGV-vel, húzok egészen francija fővárosig, péntek hajnalban érek oda, ott elidőzöm, úgy egy napot, és a délutáni vonattal megyek Compiégnes-be ahonnan a Paris-Roubaix indul hivatalosan. Délután már együtt lesz a csapat, ha minden jól megy, mind a tizenketten. Közös vacsora, és korán megyünk az ágyba. Szombaton 5-6 körül megpróbálunk elindulni, vannak beiktatva nem túl hosszú pihenők, azt hiszem kettő, délután már a Roubaix-i velodrom zuhanyzójában csapatjuk le a sarat a magunkról. Vasárnap, van idő aludni, a Profikat délután megnézzük, aznap estére foglaltam szállást Lille-be, hétfőn megnézem Lille-t majd nyomás Párizsba éjszakai TGV-vel haza, Kedden már itthon is vagyok. Ugye hogy nem olyan vészes?

Ma kezdődött a Baszk körverseny, sajnos idén nem tudok mindenütt ott lenni, tavaly ilyenkor ugye munkanélküli voltam, ezért tudtam majdnem minden szakaszt megnézni. Viszont ma azért meglestem az első szakaszt, mert itt volt a szomszédban, annyira hogy az ablakból látom a hotelt ahol a sztárok alszanak. Valverde nyert, 150km volt, elég hegyes szakasz. Nehezen sikerült eldöntenem, hogy honnan fotózzak, végül is, egy harmadik kategóriás hegy mellett döntöttem, amire én is simán felmegyek fixivel, gondoltam egyúttal megnézem, hogy mit produkálnak ugyanazon az emelkedőn a profik. Mondanom sem kell, szinte nem is tekertek, lendületből fent voltak....

Tegnap sikeresen megérkeztek Hubi szülei, illetve unokaöccse. A fővároson át jöttek, jól elfáradtak, nem csodálom. Viszont végre belaktuk az új lakást, felőlem akár maradhatnának is, egészen idáig egyetlen egy polcot használtunk a hatalmas hűtőből, most végre ki van használva rendesen. Nagyon tetszik ám nekik a környék, és még mit sem láttak belőle. Egyenlőre a Getxo-i puerto viejo viszi a prímet. Képen Beni, Hubi és Apukája Imre, növekvő sorrendben:



A mai edzés tudományosan: 1:45:20, 1343kcal, max191, avg151..

És nem tudományosan: Úgy kezdődött hogy lefújtak gázsprével :-) tipikus autós-bringás konfliktus (no comment), az viszont megadta a kezdő löketet, elég jó időt futottam, jó lenne megtalálni a kedves sofőrt, csak hogy rendszeresítsük ezt a módszert, mert roppant hatásos.